A máglyát már előző este felállították. Ott magasodott a tér közepén, mint egy sötét emlékmű, mementója rég letűnt koroknak.
Az ég alján feltűnt a hajnal első pírja. Lassan élet mozdult a város szürke utcáin. Először a kutyák merészkedtek elő a házak egymásnak döntött hátai közül. Valahogy mindig megérezték előre a halál dohos szagát.
Azután az utcagyerekek érkeztek, kisebb csoportokban, tökmagot köpködtek és letelepedtek a hordók tövébe. A farakás ott magasodott föléjük, és ők valahogy elnémultak. Egy-kettő még megpróbált hangoskodni, de azután fokozatosan rájuk telepedett a szürkeség nyomasztó hangulata.
A templom harangja megkondult. Az ablakokban egymás után gyulladtak fel a lámpások, ahogy az emberek álmosan kikeltek ágyaikból és fázósan összehúzva magukon, amijük volt, kiléptek ajtóikon. Mindannyian a tér felé tartottak. Úgy vonzotta őket a közelgő látvány, mint az éji vadakat a vér szaga. 
A kolostor ajtaja kitárult, egy szekér gördült ki rajta. Az elítélt utolsó óráit az egyik cellában tölthette, egyedül, a gondolataiba merülve. Nem voltak. Csak a csendet érezte magában, és az ürességet. Meredten nézte a cella komor kőfalait, a penészfoltokat rajta és mást - talán vért? Nem reagált még arra sem, amikor hátrakötötték a kezeit, és felültették a kocsira azok, akik utolsó útjára kísérték.
Fiatal lány volt, alig tizennyolc éves. Nem volt szép, inkább sovány, mint karcsú, kiéhezetten, vadul meredt maga elé, a haja fekete volt és az arcába hullt. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy elsimítsa. Amióta elfogták, nem szólt egy szót sem, csak nézett azzal a különös, sötét, szinte pupilla nélküli szemével, és egyszer, amikor ráadták a durva, egyszerű szövésű darócruhát, könnycsepp csordult végig az arcán.
Most ott ült a szekéren, mozdulatlanul, egyenes derékkal, mintha nem látná a tömeget.
Az emberek, akik azért gyűltek össze, hogy kigúnyolják az áldozatot, elnémultak körülötte. Néhányan még ejtettek egy-két gunyoros megjegyzést, de a szó meghalt az ajkukon, ahogy a lány a szekéren elhaladt előttük. Nem nézett rájuk. A kezeire meredt, a csuklóját fogva tartó kötelekre. De nem mozdult. Amerre vitték, szétnyílt előttük a tömeg.
A máglya körül hirtelen morajlás támadt. Az emberek közül kivált egy magas alak, vérvörös köpenyb

en, és odaállt a máglya mellé, az emelvényre. Amikor a lány meglátta, hirtelen élet költözött a kifejezéstelen szemekbe. Rémület jelent meg az arcán, kétségbeesett, némán könyörgő kifejezés, mint az állatoké. Az őt kísérő papok egyike lesegítette a szekérről. Egy pillanatra rátette a lány homlokára a kezét, azután átadta őt a hóhérnak.
A lány szinte eltörpült a magas alak mellett, aki hozzákötözte őt a cölöphöz, és bekötötte a szemeit. A tömeg mintha megkönnyebbült volna attól, hogy nem kell többé abba a sötét, kitágult szempárba néznie.
A hóhér kezében fellobogott a fáklya. Magasra tartotta egy pillanatig, azután odaértette a máglya aljához. Először úgy tűnt, nem gyulladt meg, de azután a vékonyabb ágakat kis, piros lángnyelvek kezdték nyaldosni. Az emberek végre elnémultak, lélegzetvisszafojtva figyelték a lányt.
Mozdulatlanul állt, lehajtott fejjel. Ahogy a füst lassan beborította az alakját, és meghallotta az égő fa pattogását a háta mögött, hirtelen felkapta a fejét. Egy pillanatig megmerevedett, azután halkan, szinte sóhajtásszerűen énekelni kezdett.
Akik a közelében álltak, azok hallották meg először a dalt. Különös, barbár dallam volt, soha nem hallott, ismeretlen nyelven. Egyre kivehetőbbé vált az ének, még a máglya egyre erősödő ropogása és a tömeg izgatott moraja sem tudta elnyomni. Az elöl állók látták, hogy a tűz belekapott a lány ruhájába.
Hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra csaptak magasra a lángok. A lánynak már csak a körvonala látszott a lobogásban. De az ének még mindig szólt, és aki hallotta, az többé nem felejtette el. Azután fokozatosan elhalkult, majd hirtelen megszakadt. Egy iszonyatos sikoly tört fel a lángokból, mintha egy elkárhozott lélekből szakadt volna fel, sikoly, amelynek mintha soha nem akart volna vége szakadni, belehasított az emberek szívébe, tele volt fájdalommal és borzalommal, az a sikoly...
Azután hirtelen csend lett. Olyan némán álltak az emberek az égő máglya előtt, mintha mindannyiukból kiköltözött volna a lélek.
Lassan, bíbor arcát véres ködfelhőkbe burkolva, felkelt a Nap. 

Írta: Osara LaMort